Felmerül a kérdés, vajon mi az ami hajt minket. Miből merítünk erőt, ha nehezen vagy egyáltalán nem úgy mennek a dolgaink, mint azt szeretnénk, vagy esetleg hatalmas többletbefektetésre volna szükség a cél eléréséhez.
A teremtés előtt, csak és kizárólag Isten létezett, függetlenül attól, hogy melyik vallás éppen hogyan hívja. Mi keresztények, Istennek nevezzük. Nos, ez a létező, megteremti a világot. A kérdés az, vajon miből. Ha az előadásaimon felteszem ezt a kérdést, rengeteg válasz érkezik. Pl.: gondolatból, energiából, szeretetből… Ha nem a móddal törődünk, hanem azzal, hogy csak Ő létezik, akkor a válasz egyszerű: ÖNNÖN MAGÁBÓL. Tehát minden, ami az a világon létezik, az Istenből való. A hatodik napon, az Isten, embert teremt a saját hasonlatosságára, hogy uralkodjék a világ felett. Hogy uralkodjék. Nem pedig azért, hogy kiszolgáltatva sodródjon a világban. Embert, aki szintén Őbelőle való. Az ember, Istenből való. Az Isten pedig legalább annyira szereti ezt a teremtményét, akit a saját hasonlatosságára teremtett, mint édesanya a gyermekét!
Ezek fontos alapok. A világunk ennek ellenére, tele van rossz, kellemetlen, félelemmel teli dolgokkal. Ezeket az ember teremtette magának. Először is létrehoztunk profán tereket, ahol nincsen jelen az Isten. Azért, hogy zavartalanul végezhessük sumák kis dolgainkat, amelyek nem felelnek meg az Isteni RENDnek, sőt kifejezetten ellene vannak. Ilyen például a más kárán kivitelezett előrébbjutás. Mivel az Istent kizártuk az életünkből, ezekben a világokban, a profán terekben, nem érzékeljük a jelenlétét. Elveszítjük azt a természetes egységet, amely a Teremtő és a belőle származó teremtmény, az édesanya és a gyermek egységének a sajátja. Az EGYSÉG megszűnik a képzelt világunkban. (Hiszen a profán tér nem létezik, mert az Istenből való világnak nem lehet olyan szeglete, ahol Ő nincsen jelen, ezt csak mi hozzuk létre a tudatunkkal.)
Innen pedig, mivel nincsen egység, FÉL-elem lesz úrrá rajtunk és ez a FÉL-elem kezdi el irányítani az életünket. A félelem, amely az adott témában kifejezi a megbomlott egységélményünket. Amitől félünk, az az amiben már nem tudunk az Istennel egységben létezni. Elvesztettük a hitünket abban, hogy az Isten megsegít minket az adott témában vagy a probléma megoldásában, mivel elve figyelmen kívül hagytuk az Ő szabályait.
Ezt az állapotot mindannyian jól ismerjük, hiszen számtalanszor találkoztunk már vele. Féltünk, majd éppen ezért rossz döntést hoztunk, amely eredménye tovább növelte a félelmünket… Sokszor beleragadunk ezekbe a félelemmel teli helyzetekbe. A legrosszabb az, ha egy egész életen át a rabjai maradunk.
A megoldás, két féle is lehet. Az egyik egy természetes folyamat. Az Isteni REND szerint jeleket kapunk, amelyek arra figyelmeztetnek minket, hogy rossz irányba haladunk, nem az egységnek megfelelően. Ezek a jelek, a gondolatoktól, a környezetünkben történteken át, a betegségekig terjednek. Attól függően, hogy mennyire fontos az adott feladat megoldása a mostani életünkben, annyira komolyodnak a jelzések. Amennyiben az adott feladat megoldása fő feladataink közé tartozik, akkor a jelek a végsőkig elmennek, amely halálos betegség is lehet. Ha szerencsénk van, egy ilyen jel, képes arra, hogy kibillentsen minket a korábbi Istentelen állapotunkból és új nézőpontot adva, a megoldás felé terel minket.
A kibillentő eseményt sokszor helyesen amolyan sorsfordulónak éljük meg. Ezek a jelzések azonban eredménytelenek is lehetnek, ha túl nagy bennünk a félelem, vagy a megélt helyzet még mindig több előnyt tartogat a számunkra, mintha megoldanánk és úgy kellene tovább élnünk. Betegségek esetén azt mondhatjuk, hogy először fel kell ismerni a betegségünk előnyeit. Majd le kell mondanunk róluk. Ezután a gyógyulást követően viszont vissza kell szereznünk őket, de már nem betegség által. Láthatjuk, hogy a figyelmeztető jelzések nagyon hasznosak, hiszen kiderül, mi a fontos számunkra és lehetőséget adnak arra is, hogy el is érjük azokat, a végállásban például betegség nélkül.
A Hagyaték azt írja, nem csak hinni, de tudni kell az Istent. Miért? Mert a hitünk az egy olyan dolog, amely jelentősen függ az érzelmi állapotunktól. Pozitívabb élethelyzetben erősebb, baj esetén gyengébb a hitünk. Az ember, a Hagyaték szerint azért nem tud előrébb lépni az Isteni segítség mentén, mert: „Nagyobb benne a félelem, hogy mi lesz, ha az útmutatást adó Isteni sugallat szerint jár el, mi fog történni utána, mint a hite, hogy ha eddig elsegítette az Úr, majd eztán is segíteni fogja.” Így aztán inkább szorongunk, nem lépünk és magunkat az önsajnálatnak átadva szenvedjük végig az életünket.
Mint mondtam, két út áll előttünk. A másikon, tudatosan az Isten tenyerén élve, már nem várjuk meg azt, hogy a jelek olyan súlyosak legyenek, hogy ők billentsenek ki a félelemmel telített állapotunkból, hanem figyeljük őket. Ha felbukkannak, a legfinomabb formában, akkor fülön csípjük őket és az Isteni útmutatás mentén mielőbb megoldjuk az elénk táruló feladatot. Tesszük ezt azért, mert tudjuk az Istent. Tudjuk, hogy ha mi megtesszük az egyik felét, ami a mi dolgunk, amit nekünk kell elvégezni, akkor ő nyilvánvalóan hozzáteszi a másik felét, hiszen legalább annyira szeret minket, mint édesanyánk.
A legpontosabb jelzésrendszer a „Mint fent úgy lent és mint kint úgy bent.” elv szerint működik. A környezetünk a belső világunkat tükrözi vissza. Így nincs más dolgunk, mint figyelni mi történik körülöttünk és megvizsgálni, hogy az adott esemény mit mutat nekünk, mire hívja fel a figyelmünket. Ha kiderül, akkor csak meg kell változtatni a jelzett dolgot.
A legnagyobb segítség az életünkben, ha tudva az Istent, akár hisszük, akár nem, az ő segítségét, megtesszük, ami csak módunkban áll és felajánljuk a továbbiakat feléje, ezzel elengedve a gondunkat.
De ne feledjük, mivel mindannyian EGY-ből vagyunk, sokat lendít a dolgunkon, ha olyat szeretnénk elérni, amely nem csak a mi érdekünket szolgálja. A cél legyen nemesebb, távolabb mutató, mint amit a mi személyes érdekünk kívánna. Hiszen az EGYSÉG miatt, így összeadódik a kívánság, amely egy tudat mögötti kommunikáció eredménye és mindenkié, akit pozitívan érint az általunk indított változás. Soha se az utat vagy az eszközt akarjuk megteremteni, hanem a célt tűzzük ki, míg az odajutás módját és eszközeit hagyjuk a Teremtőre. A közösségi érdek mindig erősebb és nagyobb támogatottságot élvez, mint az egyéni. Így volt ez a magyar hagyományban is, a Szent Korona Tanban. Ha egy vitás ügyben a magán jog és a közösségi jog is érvényben volt, mindig a közösségi szerint jártak el, az volt az erősebb.
A célod mindig legyen a saját érdekeiden túlmutató. A megvalósításhoz meríts erőt az Isteni részedből és ne csak hidd, hanem tudd is, hogy az Isten megsegít, ha megtetted a magadét és szándékod az EGYÉRT vezérel.
Ha tetszett, küldd el barátaidnak is!
