Imádság

imádság 1

“Sokféleképp lehet imádkozni, de ezek közt vannak hagyományos formák is, mint amilyen az összekulcsolt kéz, az egymásra tett tenyerek és pl. a nyitott tenyér égnek fordítása. Szóval arra lennék kíváncsi, mi történik egyik s másik esetben. Az első kettő olyan, h az ember tulajdonképp bezár, befelé fordul, bentre figyel, mert mintha önmaga zárná be az áramkört. Az egymásra tett tenyereknél az ujjak felfelé néznek az ég felé, mintha bevonzanának onnan valamit, de a test áramköre ugyanúgy zárt. Ha zárt az áramkör, energia sűrűsödik, fókuszálódik. De mintha az lenne állítva, hogy amire figyelünk, az nem mindenhol, nem kint, hanem bent van. A felfelé fordított tenyerek és kitárt karok pedig nem önmagukkal zárnak be áramkört, hanem a mindenséggel, plusz bevezetik, behívják, mint valami áramot magukba az energiát… Csak gondolkodom…. Homályosítsatok föl, h hogy is van ez, mi történik??”

Azt hiszem a kéztartás nem annyira lényeges, habár amit írsz akár igaz is lehet. A lényeg inkább a lelkülettel kapcsolatos. Mivel Isten magából teremtette a világot, és mi ő belőle valók vagyunk, ezért a dolgok teremtése kéttényezős. Vagyunk mi, akiknek meg kell tennünk azt, ami erőnkből telik, amire lehetőségünk van. És utána az Atyához kell fordulni és hálát adni. Mert vele legalább Anya és gyermeke kapcsolatban vagyunk, így ha életünket segítő dolgot kértünk ő természetesen megteszi a magáét és kisegít minket a bajból! Én ezt tartom a helyes módnak.

Majdnem pontos idézetben ez így hangzik: “Menjetek és imádkozzatok! De ne könyörögjetek az Úrhoz, hanem úgy imádkozzatok, mint akinek jussa van az Úrnál. Adjatok hálát, mert az Úr megsegíti azt, aki követi őt.” – Wass Albert, Hagyaték.

Ez a magyarosított Miatyánkban így hangzik:

imádság 2Magyar Miatyánk

Urunk Istenünk, Mennyei Atyánk,
Áldott legyen a Te neved!
Mert eljött már a Te országod,
Mivelünk és mibennünk.
És tudjuk, hogy bántódásunk nem eshetik többé,
Mert megszabadítottál minket,
És erőt adtál az élethez,
Amely Téged dicsér Urunk,
Örökkön örökké! Ámen.

Jól megfigyelhető, hogy az imádkozó hálát ad, nem könyörög. Nem a jövőről beszél, hiszen akkor az az, ami soha sem jön el, mert mindig csak jövő marad. Az imában nem találunk negatív kifejezéseket, hogy azok véletlen se kapjanak energiát, ne legyenek megjelenítve, így nem erősödnek. A sorok csak a háláról szólnak, hiszen a segítség biztos, mert mi már megtettük a tőlünk telhető legtöbbet.

Antoni De Mello szerint sokan imádkozás után várják az Isteni sugallatot, ami meg is érkezik. Majd tovább imádkoznak, hogy utána mit tegyenek majd. A válaszok viszont megszűnnek. Mert mindig csak egy lépést mutat az Úr. Hinnünk, vagy inkább tudnunk kell, hogy ha megtettük a kívánt lépést, megkapjuk a következő instrukciót is időben.  „Tudni kell az Istent, nem hinni”, mondja a táltos a papnak a Hagyatékban.

Tudni és nem csak hinni! Megköszönni, hálát adni, mert érkezik a segítség, kétségtelenül, az ígéret szerint! Mert embert teremtett az Úr a saját hasonlatosságára, hogy uralkodjék a világ felett!


Ha tetszett, küldd el barátaidnak is!

Facebooktwittergoogle_pluslinkedinmailFacebooktwittergoogle_pluslinkedinmail